Szánhúzó kutyák

Senki nem tudja, hogyan kerültek az eszkimók az északi sarkvidékre, de azt sem, hogy honnan jöttek. Egy dolog azonban biztos:a sarkvidék hajóit, szánhúzó kutyáikat mindenképpen magukkal kellett vinniük. Nélkülük nem maradhattak volna életben.

Télen húzták gazdájuk szánját, nyáron nehéz terheket cipeltek, mint valami teherhordó állatok, és sokat segítettek - és segítenek ma is - a vadászatban. Az elhullott eszkimó kutya pedig még holtában is tovább "szolgálta" gazdáját. Szőréből öltözék készült, teteme különféle temetkezési és áldozati rítusok nélkülözhetetlen "kelléke" volt.

A sarkvidék ismeretlen, végtelen tájainak felfedezésében a kutyák érdemei szinte felbecsülhetetlenek. Amikor az amerikai Pearly 1903. április 6-án elérte a pólust, így kiáltott fel: "A kutyák meghódították az Északi-sarkot!" (Pearly a mintegy l000 kilométeres utat 37 nap alatt tette meg kutyáival, melyek mínusz 40-60 fokos hidegben 5 km-es átlagsebességgel napi nyolc órán át testsúlyuk kétszeresének megfelelő teherrel haladtak a zord, nehéz és veszélyes terepen.)

A szánhúzó kutyák legismertebb, legelterjedtebb fajtái az alaszkai malamut, a szibériai husky, a szamojéd spicc és az eszkimó kutya, ám az északi sarkkör alatti vidéken, különösen az erdővel borított területeken más fajtákat is kipróbáltak szánhúzó munkára. Edgarton R. Young. az Amerikában jól ismert misszionárius író például bernáthegyiket fogott szánjai elé. William H. Hooper, az angol tengerészet tisztje, aki tíz hónapot töltött Szibériában a tuski eszkimók között, a következőket írta 1853-ban ezekről a kutyákról: "Néhány szerencsés tuskinak magas, erőteljes, keverék kutyája volt. Ezek - valószínűleg az orosz fajtákkal való keveredés miatt - rövid szőrűek voltak, s a pointerre emlékeztettek. Olyan szánhúzó falkát is láttunk, amelynek tagjai a nagy szarvasvadász kutyákra (feltehetően az elkhundokra - a szerk.) hasonlítottak Hihetetlenül gyorsak voltak, a fáradságot nem ismerték. A helybeli kutyák jól tűrték a hideget és az éhezést, amit idegen ebek nem tudtak volna elviselni, nem beszélve arról, hogy a máshonnan származó fajták mancsa nem volt elég erős a szánhúzó munkára."

Sokat írtak a sarki kutyáknak arról a képességéről, hogy a legnagyobb hideget is jól tűrik. Bundájuk annyira tökéletes hőszigetelő, hogy szemmel láthatóan kényelmesen alszanak a fogcsikorgató hidegben, a legnagyobb hóviharban is, anélkül, hogy bármilyen fedél lenne a fejük felett. Tájékozódó képességükről, rendkívüli memóriájukról ugyancsak legendákat mesélnek. Azokat az útvonalakat vésik agyukba egyszer s mindenkorra, amelyeket megtettek. De valami rejtélyes beépített iránytűtől vezérelve ismeretlen terepen, koromsötét éjszakában is megtalálják a helyes utat...

A sarkvidék, a jégvilág meghódításának izgalmas és hősies eposza persze már régen véget ért, s motorizálódás következtében ma már az eszkimók is többnyire különböző si- vagy lánctalpas járművekkel közlekednek kutyaszán helyett. A szánhúzó kutyák mégsincsenek tétlenségre kárhoztatva. Egy viszonylag egyszerű, de férfias sport kapcsán szerencsecsillaguk újra felragyogott. Napjainkban ugyanis egyre népszerűbbek a szánhúzó versenyek.